Spányi Antal püspök személyes élményeit osztja meg a NEK nagyszabású világeseményéről

2021. 09. 15. | | 2021. 09. 15.

 

 

Spányi Antal püspök személyes élményeit osztja meg a NEK nagyszabású világeseményéről

Több mint nyolcvan év után ismét Magyarország adott otthont 2021. szeptember 5–12. között a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak, annak sokszínű, valamennyi korosztály lelki és kulturális igényeit kielégítő programsorozatának. A katolikus világtalálkozó középpontjában természetesen a kenyér és a bor színe alatt jelen lévő Jézus Krisztus állt, ugyanakkor hazánk óriási lehetőséget kapott, hogy betekintést adjon abba a magyar kultúrába, megjelenítse azokat a hagyományokat és történelmi örökséget, amely a kereszténység egy évezredes jelenlétét mutatja be a Kárpát-medencében. Spányi Antal székesfehérvári püspököt az 59. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson átélt élményeiről kérdeztük.
Úgy érzem, hogy az egész társadalmunk tudatában mélyen benne van annak a kongresszusnak az emléke, amelyiknek már nem voltunk részesei 1938-ban. Ez a kongresszus valami grandiózus volt, nagyon szép, egészen fantasztikus volt megjelenésében, eredményeiben, egyáltalán abban, hogy egy tönkretett, megalázott, megcsonkított ország hogy mutatta meg azt az életerőt, amely a hitből táplálkozik. Mindannyian találkozunk azokkal az emlékekkel, amelyek ezt a 38’-as Kongresszust idézik. Sok otthonban megvannak azok a kis jelvények, kitűzők, a templomokban ott vannak a 38’-as kongresszusra készült kelyhek és egyéb emlékek, amelyek mindennapi használatra kerültek. Ezeket az emlékeket szemlélve azt hiszem, mindenkiben volt egy kis szorongás most, mit tudunk kezdeni mai magyarok ebben a liberális, szekularizált világban, hogy kihasználjuk ezt a lehetőséget. Nagy készülettel láttak hozzá a szervezők ehhez a munkához, sok tanácskozás, közös gondolkozás és sok imádság előzte meg ezt, és amikor jött a hír, hogy már-már kész minden, akkor a Covid-járvány miatt nem lehetett megtartani a Kongresszust. A sok előkészítő összejövetel, a konferenciák, a templomokban fölhangzó mindennapi imádság, az emberek lelkéből fakadó sóhajok azonban elhozták a 2021-es Eucharisztikus Kongresszus reményét.

Püspök úr ott volt az Eucharisztikus Kongresszus székesfehérvári kísérő rendezvényén, hogyan zajlott ez az esemény?
Amikor odajutottunk, hogy megtarthatjuk 2021-ben a találkozót, sikerült abban megállapodnunk, hogy kezdjük ezt a Katolikus Egyházhoz illően, és a nulladik napon vendégül láttuk a szegényeket. Hogy Krisztus szeretetét, akit ünnepelünk az Eucharisztiában, tegyük világossá, nyilvánvalóvá a világnak. Így mutassuk meg Őt. Öröm, hogy minden egyházmegyében sok száz szegény embert sikerült így szeretettel vendégül látni, hogy nem- csak az étkezésüket biztosítottuk számukra, hanem megtiszteltük őket emberségükben. Valóban olyan körülményeket tudtunk teremteni, amelyben érezhették, hogy az egyház hogyan tekint rájuk, hogy bennük azt az embert látja, akiért Krisztus meghalt. Azt az embert látja, aki ugyanazokkal a méltóságokkal, jogokkal és kötelezettséggel rendelkezik, mint bármelyikünk. Nagyon megható volt ez az ebéd, amikor azt láttam, hogy a sok szegény család közül többen elővették az ünneplő ruhájukat, és úgy jöttek el.

Az előrendezvények után a nyitóünnep még tovább fokozta a reményt, hogy kegyelmekkel teli hét lesz az Eucharisztikus Kongresszus hete. Püspök úr hogyan élte meg a nyitó szentmisét?
A nyitóünnep, a szentmise, egy nagy örömünnep lett. Vártuk az embereket, és nagyon sokan eljöttek, megtöltötték a csodálatos Hősök terét. Az emberek megérezték, hogy itt valami nagyon fontos dolog történik, nemcsak egy eseménynek lettek a részesei, hanem egy imádságos alkalomnak, amelynek lelkierejét megtapasztalhatták. Egy szívvel, egy lélekkel imádkoztunk, ugyanarra a Krisztusra figyeltünk, Őt kerestük, Őt akartuk látni, akiért eljöttünk. Nagyon nagy öröm volt látni a sok papot, a sok püspököt, bíborost és érsekeket, akik a világ mindenféle tájáról eljöttek, hogy tanúi legyenek ennek, és hitvallást tegyenek az Eucharisztiában közöttünk lévő Jézusról.

Nagy sikere volt annak a konferenciának, amely szintén a nyitórendezvényhez tartozott. Mit tapasztalt ezen nagyszabású szimpóziumon?
Nagyszerű teológusok, kiváló gondolkodók adtak olyan tanítást az Eucharisztiáról, amely a hitet értelmileg is megalapozta, hogy az nemcsak egy hangulat, nemcsak egy érzelmi valóság, hanem az értelemben gyökeredző valóság. Ez nagyon fontos volt, mert szerettük volna – és ez volt a Kongresszusnak is a célja, – a hitet megerősíteni, újra megalapozni, a hitben bátorítást adni, erősíteni társainkat.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyhetes rendezvényének programkínálatában szabadtéri szentmisék, koncertek, kiállítások, előadások, tanúságtételek, történelmi városnézés, filmfesztivál, családi programok követték egymást. De mindezek többet jelentettek egy emelkedett hangulatú rendezvénynél.
Csodálatos események kapcsolódtak ehhez a Kongresszushoz – a különböző korosztályoknak a legkülönbözőbb módon próbáltuk meg a hitet közvetíteni. Azok az emberek, akik a társadalom előtt ismertek és elismertek lettek, vállalták, hogy a Kongresszus hírnökeiként a világot, az országot bejárják. Ahol megjelentek, vonzották az embereket. A Kongresszus alatt is tanúságot tettek, és szívesen hallgatták a fiatalok, a felnőttek, mindenféle korosztály tagjai őket.
Nagyon érdekes volt hallani, hogy a köztársasági elnök úr szinte egy egész katekézist tartott. Nagyon fontosak voltak a délutáni események, ahol elsősorban a kultúra oldaláról próbálták az Eucharisztiához való kötődésünket az egyház nevében ünnepelni. Olyan alkotásokkal találkozhattak az érdeklődők, amelyeknek a képzőművészetben, az irodalomban és a zene világában az inspirálója és a motiváló ereje a hitből fakadt, az Oltáriszentségből, Jézus Krisztusból. Nagyszerű volt látni, hogy tömegek jöttek le ezekre az eseményekre.

A liturgikus események végig jelen voltak azok számára, akik ezt mindennap igényelték. Milyen eseményre tekint vissza Püspök úr szívesen, ami személy szerint is nagyon megérintette?
Öröm volt látni azt, hogy azok a szentmisék, amelyek kisérték ezeket a napokat, mindig zsúfolásig megteltek, akár magyarul voltak, vagy egy-egy nyelvcsoport számára tartották. Csodálatos volt az utolsó előtti nap, ami egy nagyszerű családi alkalom volt a Margitszigeten. A különböző egyházi csoportok, a lelkiségek mind-mind megmutatkoztak, a Karitásztól kezdve mindenféle plébániai csoportokig, közösségekig, akik a maguk gazdagságával próbálták meg teljessé tenni az egyházképet. Mindenkitől csak egészen elragadtatott hangon hallottam beszélni erről az eseményről. A kegyelemnek a nagy ajándéka volt, hogy ez ilyen szépen sikerült.
Még az első alkalommal hasonló élményem volt a kisgyermekek elsőáldozása, ahol sokan jöttek el beöltözve fehér ruhába, akik hosszú időn keresztül felkészültek erre az eseményre. Ha tavaly lett volna a Kongresszus, valószínű sokkal több gyerek lett volna, de így is nagyon szép számmal voltak. Tudtam néhányukkal beszélni, tele volt a szívük örömmel, és úgy örült az egész család is, hogy a gyerekük elsőáldozó lehetett egy ilyen különleges alkalommal. Egy gyerek a zárómisén is ott volt a szüleivel, és azzal dicsekedett, hogy Ő már kétszer volt áldozó, és mind a kétszer különleges alkalommal kapta meg az Úr Jézust az Oltáriszentségben. Megragadta a szívét és a lelkét, és hát persze nagyon sokaknak is.

Püspök úr ott volt a Kossuth téri szentmisén, amelyet meglepően nagy érdeklődés kísért.
A Parlament előtti szentmisén jó volt hallani azt a tanítást, amelyet a bíboros prímás tartott. Világosan, mindenki által érhető módon elmondta azt, ami a keresztény ember küldetése ebben a világban, és azt, hogy ehhez a küldetéshez az erőt az Eucharisztiából tudjuk meríteni. A mi életünknek Jézus felé kell törekednie, Jézus felé kell haladnia, és a mi életünknek az ereje maga Jézus Krisztus.
A szentmise után azt hiszem, hogy sokunk számára felejthetetlen lesz az a gyertyás körmenet, amelyben elmentünk a Hősök teréig. Embert próbáló menet volt, hiszen legtöbbünk nem hosszútávú gyalogló, és kevésbé vagyunk hozzászokva, hogy ennyi időn keresztül talpon legyünk. De mindenki tele volt örömmel, látva azt a hatalmas tömeget, amely végeláthatatlan sorokban töltötte be az Andrássy utat a Kossuth tértől, és ahogy a végén megtelt a Hősök tere. Sok tízezer, vagy százezer ember is ment énekelve, imádkozva, elmélkedve, fegyelmezetten, és mindenkinek a lelkében Krisztus szeretete volt. Ez egy ritka élmény, ilyet ritkán lát az ember. Tapasztaltam, hogy azok a vendégek, akik a világ különböző pontjairól jöttek el, azt mondták, sok mindent láttak, de ilyet még ők sem éltek át. Ez valami olyan volt, ami egyszeri az életben.

Felemelő élmény lehetett, amikor megérkezett a Szentatya, Ferenc pápa. Milyen volt vele találkozni?
Vasárnap aztán, amikor megérkezett a Szentatya és Vele tudtunk találkozni – püspökök, államunk vezetői, a köztársasági elnök, a miniszterelnök úr és a különböző vallások vezetői, – mind-mind azt tapasztaltuk, hogy a Szentatya milyen felszabadult. Azt tapasztaltuk, hogy tele van a maga törékeny megjelenésével szemben lelkierővel, energiával, szellemi frissességgel és lendülettel. A lelke szárnyalt, és látszott, hogy nagyon jól érzi magát közöttünk. Valóban úgy beszélt hozzánk, mint testvér a testvérhez. Mint Péter, aki eljött, hogy megerősítse az ő testvéreit, az ő társait.

Mi volt olyan a Szentatya beszédéből, ami mélyebben megérinthette a jelenlevőket?
Nagyon jó volt hallani a pápának a püspökökhöz intézett szavait, és látni az Ő Atyai jelenlétét, gesztusait. És ugyanezt tapasztaltuk a szentmisén: így tanított, így beszélt, így nyílt meg felénk, ahogy talán még soha nem nyílt meg a magyarok felé. Megmutatta szeretetét irántunk, talán éppen a miniszterelnök úr kérésére, aki azt mondta a Szentatyának, hogy ne engedje a keresztény Magyarországot elveszni.

A Hősök terei szentmise maradandó élmény lesz mindenki számára, amelyből sok évig fogunk erőt meríteni.
A szentmise egy soha nem látott tömeg előtt zajlott. Olyan nagy tömeg előtt, hogy mindannyian csodálkoztunk. Pedig kegyetlenül tűzött a nap, ragyogóan vakított az ég, és ez az időjárás próbára tett mindannyiunkat. De csodálatos volt a kórusok éneklése, az emberek a fegyelmezettsége, az asszisztenciának a pontossága, a szervezők állhatatossága. Mindenkinek az a hűsége, amely sokkal több volt pusztán egy emberi teljesítménynél, amelyben azt láthattuk és tapasztalhattuk, hogy ez a kegyelem műve. A gyerekek, a fiatalok egy héten keresztül vállalták a szolgálatot, hosszú ideig talpon maradva, sok kényelmetlenséget, nehézséget vállalva. A cserkészek, a felnőttek, a segítők, önkéntesek olyan példát mutattak, hogy senki előtt nem merülhet fel az a gondolat, hogy a hit az nem cselekvő erő.

Természetesen a Kongresszust kísérték negatív felhangok is.
Én azt hiszem, hogy nekünk nem szabad egy percig sem azzal foglalkozni, ha esetleg hallunk valami fals hangot a Kongresszusról. Mindig vannak furcsa, hamis hangok. Annak kell örülni, amit megélhettünk, amit kaptunk. Ennek az ereje olyan nagy, amit még – azt hiszem – föl sem fogtunk. Az a dolgunk, hogy ennek az emlékét hitelesen megőrizzük. Azt, amit kegyelemből kaptunk a Jó Istentől, azt az életünk jobbítására használjuk, hogy megerősödjünk a hitünkben, ebbe a hitbe gyökeresedjen bele az egész életünk, és erről a hitről tegyünk tanúságot a társadalom előtt is. Hiszen minden keresztény embernek dolga, hogy evangelizálja az emberiséget, mindenkihez elvigye Krisztus hírét. Mindenkit Krisztus szeretetével próbáljon meg szeretni, azt, aki hozzánk tartozik, és azt is, aki nem tartozik hozzánk. Ha elfogadja a szeretetünket, ha nem, akkor is csak szeretni tudjuk. Mert Krisztus szeret bennünket, és erre tanított, erre adott parancsot nekünk. Nagy-nagy hálával kell erre a kegyelmi időre, ennek a Kongresszusnak minden percére visszagondolnunk.

Berta Kata
Videó: Somogyi Tamás és Berta Kata


Kapcsolódó videóanyag

© Székesfehérvári Egyházmegye

Impresszum | E-mail

Híreink | Média | Adattár | Gyűjteményeink | Történelmünk