A csendben beszélgetve
2020.05.18. – A járvány okozta nehéz időkben Tóth Tamás atya, a székesfehérvári Prohászka- templom plébánosa sorozatot indított a You Tube csatornán, hogy gondolataival karatén életformánkban segítse belső imaéletünk kialakítását. A Prohászka Média csatornán szóló sorozat arról győz meg bennünket, hogy alkalmasak vagyunk a belső imára, csak meg kell találnunk, hol, mikor és hogyan imádkozzunk és „érkezzünk meg” Istenhez, egy valóban baráti beszélgetésbe. Ahol a legfontosabb az őszinteség, a szerető figyelmesség, a test és lélek összehangolása, a mozdulatlanság, a csend. Útmutatást kapunk a ritmikus imára és a szentírás alapú szemlélődésre is.
Sokszor gondoltunk arra, milyen jó volna néhány csendben eltöltött nap otthon, vagy egy arra alkalmas helyen. A lehetőséget a rendkívüli helyzet elhozta, de nem így képzeltük az elvonulást. Tamás atya a veszélyhelyzet kezdetén hirdette meg a Belső ima elnevezésű sorozatát, amellyel ízelítőt kaptunk egy imaformáról, indulási irányt a belső imádság felé. Ez újdonság, más, mint amit eddig tudtunk, vagy csak tanulnunk kell újra egy régóta alkalmazott imádságot?
Mindig volt bennem egy olyan késztetés, hogy jó lenne már végre találkozni egyszer úgy az Úr Istennel, amit én mondjuk huszonéve tanítok, amióta pap vagyok. A gyerekeknek mindig elővettem a kispapkori füzetemet, mert megvan az óravázlatom az imáról, és akkor azt mondtam nekik az órán; gyerekek, írjátok föl, hogy az ima az párbeszéd az Istennel. Aztán egyszer megkérdeztem magamtól, hogy nekem valóban párbeszéd Vele? Mert, hogy őszinte legyek, ilyen tapasztalattal nem nagyon rendelkeztem. Még a beszéd az Ő irányába működött, onnan vannak élményeim az elmúlt akárhány évtizedben. Igen, ezt így csináltam, leültem, és mondtam a magamét. Csak mindig az a része hiányzott a dolognak, hogy valami viszontválaszt is meghalljak. Aztán eljutott nemrég egy információ hozzám, hogy a jezsuitáknál Dobogókőn van egy Lelkigyakorlatos Ház, ahova jó lenne elmenni imatapasztalatot szerezni. Nagy bátorság kellett hozzá, bevallom, féltem tőle, ha tényleg beszél az Isten visszafelé is, akkor mond valamit nekem, és akkor „végem lesz”. Mit fogok mondani Neki, te jó ég, akkor tényleg találkozom vele? Vagy találkozom abban a csendben esetleg magammal? Akkor nagy tétje van a dolognak. Úgyhogy pont ezért el kellett mennem. Nagy gyomorideggel a szervezetemben, elindultam Dobogókőre, és kaptam az Istentől ott valami olyat, egy olyanfajta simogatást, érintést… El tudom képzelni, ez most nagy szavaknak tűnik annak, aki ezeket hallja, de mondhatom, ez a valóság. Valóban érintés és tényleg simogatás az Istentől. Én ott azt mondtam akkor, ez ne legyen egy pillanat műve, egy kiemelt 10 napnak a tapasztalata, hanem legyen ez a hétköznapi életem valósága. És akkor bevezettek ebbe az imamódszerbe Dobogókőn, és elkezdtem gyakorolni. Onnantól kezdve átformálta az egész életemet. Nem mondom azt, hogy ami előtte volt, az nem volt jó ima, és aki nem így imádkozik, ahogy én megtanultam, az nem is imádkozik. Ez nem igaz, de egy olyanfajta imamódot tapasztaltam meg, amit eddig még nem, és nekem az isteni választ az imáimra kézzelfoghatóvá tette.
Mi hívők sokszor úgy képzeljük: a templomban ott van Jézus, a pap bemegy Hozzá, elmondja az imáit, majd megkérdezi dolgokról, ő meg válaszol, vagyis elbeszélget Vele. Az Isten embere így mindent tud a világról, nekünk csak meg kell kérdeznünk őt. Tamás atya pedig azt vallja, mindenkinek egyénileg rá kell találnia arra az imamódra, ahol Isten szól hozzá.
Nemcsak az én gondolatom, amiket mondok. Ott tanultam a jezsuitáknál egy mondatot, és ez nagyon fontos, amikor arról beszélek, hogy hely-mód-idő, meg egyebek kellenek hozzá. Szóval amikor imára készülsz, akkor képzeld el előtte, hogy egy számodra nagyon fontos emberrel egy fontos dologról szeretnél beszélni. Azt, hogy ezt milyen formában, pozícióban teszed meg, a keretet, a körülményeket, azt add oda az Istennek. Ennyi a történet. Tehát nem leszólva a mosogatás közbeni imát, de ha valaki számomra fontos, és fontos dologról akarok vele beszélni, akkor leteszem a rongyot. Persze nem ennek a fajta imádságnak akarom a valódiságát kétségbe vonni, hanem csak azt mondom, hogy én ennek az újfajta imádságnak a működőképességét tudom megélni, mert másban nem sikerült. Hangsúlyozom nekem, Tóth Tamás papnak. De nyilván ez az én történetem, tehát más, különféle imádságok hatékonyságát, fontosságát nem akarom megcáfolni, csak azt akarom elmondani, hogy meg lehet élni egy hatékony imát, amiben az Isten is válaszol. Nekem mosogatás közben nem működik, már csak azért sem, mert nem szoktam mosogatni, de ebben a belső imamódban tényleg meg tudtam hallani az Isten szavát, akár a szívemben, akár az eszemben, akár néha valódi fizikai hallásban is. És ezt nem cserélném már el semmiért. Nyilván a saját imamódomról folytatom ezt a beszélgetést, és senki alól nem akarom kihúzni az eddig bevált imagyakorlatát, inkább egy tapasztalat megosztására vállalkozom.
Tamás atya hol találta meg a saját imahelyeit?
Két helyem van az imaéletemre: az egyik a templom. 10 éve vagyok a Prohászka-templom plébánosa, és most fedeztem fel, hogy milyen érzés egyedül átmenni oda. Úgy szeretek imádkozni, hogy a szentélyben van egy nagy szőnyeg, és oda szeretek leborulni. Kinyúlok, szó szerint, mint egy béka a szőnyegen, miközben a templomban ég a gyertya. Nincs senki ott, és kettesben az Úrral, abban a nagy térben, hát ez nagyon varázslatos. Ott tudok szólni az Istenhez. A másik megoldás a szobám. Kijöttem a hálószoba részből, mert rájöttem, hogy az sem működik nekem, mert ülve vagy feküdve mindegy, ott az ágy és rögtön elalszom. Muszáj volt létrehozni egy olyan teret, ami másra nem való tér, és akkor a többi szobámból egyet kiválasztottam. Igazából nem is a számít, hogy abban a térben mi nincs, vagy mi van. Gyertya, kő vagy kereszt, hanem, hogy van egy hely, ahol csak az ima történik és nincs másnak kiszolgáltatva.
És amikor van ideje, akkor itt leborul imádkozni…
Igen, az eleje az így történt, de beomlott ez a rendszer. Valahogy soha nem lett időm. Ez is egy érdekes, hogy van ilyen tapasztalatom, és ez egy nagyon élő tapasztalat, hogy „akkor innentől kezdve majd mindig így fogom csinálni. Ja, persze, hogy nem. Mert mindig van valami, ami beelőz. És ebből megtanultam, hogy egy fix időpont kell. Fogom magam, kiszakítom azt a fél órát az életemből, és néha ez tényleg szakítás, vagy áldozatot kell hozni azért, hogy ne azt csináljam, amit egyébként nagyon kellene csinálni. Szóval kiszakítom az időt, és odamegyek Istenhez. Nem akkor, amikor van időm vagy kedvem hozzá. Ha nincs kedvem, akkor is, mert ha megfogadtam, hogy fél óra mindennap a Tiéd, Uram, akkor ezt becsülettel megtartom. Igen.
És ez egy éles váltás a napi teendők között, vagy be kell melegíteni, rá kell készülni az imára?
Kell, igen a bemelegítés, az kell az imához mindenképpen. Ezt elmesélem, a bemelegítésnek ugyanis van szabadsága. Én szeretek asztaloskodni nagyon, konyhabútorokat gyártok meg ilyesmiket, és néha foglalkoztat, hogy a különböző technikákat és faanyagokat hogyan lehet összehozni, hogy az jól nézzen ki, meg hogy tartós legyen stb. És Dobogókőn éltem meg, hogy leülünk a szentségimádáshoz, minden gyönyörűen előkészítve, a gyertyák égnek, kétszer fél óránk van. És az első időszak azzal telik el, – hiába mondják, hogy így melegítsél be, meg úgy melegítsél be, – az jön először, hogy milyen a faanyag, melyik a szálirány, mennyire van kiszáradva a fa stb., és ezt nem tudom a fejemből kiszedni… Akkor arra gondoltam, hogy most már marad ez a történet, elmondom a Jóistennek ezt. Ha az imádság az Istennel való beszélgetés, akkor elmondom Neki az egész kérdéskörömet az asztalossággal kapcsolatban is. És ott döbbentem le, hogy kinek is mondom el, hát egy asztalosnak! Nagyon jólesett, hogy Jézusnak nem kellett szakmailag magyarázni semmit, hiszen Ő ezt évtizedeken keresztül gyakorolta. És miután elmondtam ezt 30 percben, akkor csöngettek, és a következő 30 percben már oda tudtam magam adni egészen az Istennek, és leomlott rólam minden. Tehát nekem most az van, amikor leülök, akkor megengedem, hogy ezek jöjjenek, minden, ami foglalkoztat, meg ami bennem van. Elmondom az Istennek, és először magam körül kattogok, kerregek, és amikor kifulladtam már, akkor nyitott szívvel oda tudok figyelni Őrá.
Hogyan tudunk testestől-lelkestől imádkozni?
Nem akarok nagy teológiai eszmefuttatást tartani, de szerintem a test a sok évszázad alatt veszített a méltóságából. Nemcsak a világ által, hanem a közösség által is, mert mi keresztények azt mondtuk, hogy a lélek az, ami számít, és az, ami nagyon fontos. És a test az egy börtön, csak legyünk túl rajta, meg a bűn forrása stb. … Közben nyilván nem így van. Mert ha nem fontos, akkor mit csináljak vele az imában. És akkor kiderült számomra, vannak olyan módszerek, technikák, amelyek a testünket is meg tudják szólítani, és meg tudják hívni erre az Istennel való találkozásra. Akár, amikor végigmegyünk a testrészeinken, megszólítjuk őket, érzékeljük őket, sőt a lélegzetünket be tudjuk vonni az imába. A kilégzésnek meg a belégzésnek, de adott esetben mindennek valami más funkciót adni, hogy az Istenhez való kapcsolatunkat segítse. Például a kilégzéskor azt mondom, hogy „átadom magam” neki, belégzéskor pedig azt mondom, hogy „befogadom” Őt. Vagy kilégzéskor „elengedem” magamból a feszültséget, belégzéskor „beszívom” az életet. És innentől kezdve imádkozik a test, és amikor ezt csinálja, már nem is figyelek rá. Akkor egy élő valóság lesz ott, a háttérben, és ez a fontos szerepe a testnek. De, például a mozdulatlanság nekem nagyon fontos. Először Dobogókőn nagyon idegesítő volt, hogy nem lehetett megmoccanni ima közben. De aztán jött a tapasztalat, hogy ez mennyire kell. Mert igen, meg lehet moccanni, csak akkor megint elkezdek magamra figyelni. Ha nyom a szék, kényelmetlen a térdeplő, meg nem tudom, mi minden zavar, akkor elkezdem ezeket javítgatni, és megint elkezdek magamra koncentrálni, megint én kerülök a középpontba. És az a baj, hogy ez nagyon gyakran volt az imádságaimban. Ha Istennel akarok lenni abban a fél órában, amit elhatároztam, akkor jó a testet is megállítani, hogy maradjon végre csöndben, ne izegjen-mozogjon, hanem inkább vegyen részt velem az imádságban.
Hogyan történik ez az elcsendesedés? Hogyan lehet úgy beszélgetni Istennel, hogy közben én hallgatok?
Az egyik az, hogy keresem a külső csendet. Nem szoktam imádkozni, mondjuk autóvezetés közben, vagy jobbra-balra menetközben. Nekem kell, hogy csönd legyen kívülről, és meglegyen az a hely, ahol csak az imádság történik, és utána jön az, hogy a bennem lévő pörgő-forgó dolgokat odateszem az Istennek. És aztán jön a test megszólítása, és bevonom ebbe az imába, és ez majdnem negyedóra. Igen, néha az imám fele arról szól, hogy felkészülök rá, és a második fele az, amit magában az imában töltök. És akkor be szoktam állítani a telefont, hogy zizegjen. Tehát Istent is biztosítom arról, hogy mennyi időt adok neki. Ő is tudja, hogy most számíthat rám, hogy egy fél órát legalább Vele töltök, és nem fogok felpattanni. A másik dolog, hogy engem is bent tart az imában. Mert olyan szokott lenni, hogy elmondom a gondolatomat az Istennek, megosztom, ami bennem van, és akkor várom a választ és malmozok. Na jó, eltelt 1,5 perc, és nem mondott semmit, akkor most már így semmi értelme a dolognak, inkább valami mást csinálok, mondjuk elmegyek dolgozni. Nem! Ha azt mondtam, hogy fél óra, akkor fél óráig nem fogok megmozdulni, és ott ülök, és ha Isten a 29. percben akar megszólalni, akkor megadom neki a szabadságot, és akkor végre alkalmassá válok a hallásra. Akkor azt foghatom fel, amit Ő akar mondani.
Visszatérő problémája az imádkozó embereknek, hogy mit hallott meg ima közben, a saját gondolatait vagy Isten gondolatait.
Elmondom, amit a szokványos imádságomban éltem meg. Itt van a „nézzük végig a napunkat” című történet. Ezt tanították meg kiskorunkban, hogy ha este lefekszel az ágyadba, nézd végig a napodat. Ennek mindig volt egy ilyen lelkiismeretfurdaltatást okozó íze nekem, és végigmentem a napomon, és akkor így mérlegszerűen mondtam: ez rossz volt, ez meg jó dolog volt. És így elkezdtem a napomat osztályozni. Szörnyű, amikor a hitből erkölcsöt csináltam, amikor egy személyes Isten kapcsolatot, – bocsánat, de lezüllesztettem erkölccsé. Hogy igen, meg nem, hogy ez pozitív, ez meg negatív. A belső ima, amit most élek, hasonló, hogy igen, nézzem végig a napomat, de ne a saját szemszögemből, mert akkor megint saját magam körül kezdek el pörögni-forogni. Hanem azt nézzem, hogy a Szerető Atya néz rám, lát engem, és elfogad engem. Ez nem egy ilyen kedveskedő kép és nem is misztikum. Hogy Valaki lát, egy olyan ember, aki odaadta az életét értem. És ez tényleg így van, nem a csendőrbíró néz rám, vagy az igazságügyi hivatalnok, hanem az, aki az életét odaadta értem, és ezzel a szeretettel nézni minden napomat. Az sem igaz, hogy Isten csak a cselekedeteimet nézi, nem, hanem engem néz. Hát ez nagyon felszabadító! Ajánlom mindenki figyelmébe. Merthogy ezekben az imákban érdemes odafigyelni arra, hogy mennyire magunk körül forgunk. Ha kérni fogunk, akkor is magunk járnak a gondolataink, ha hálát adunk, ha bűnbánatot tartunk, akkor is magunk körül pörgünk. És egy csomó imában ez a magunk körül keringés tölti ki az időt, és ezekben igazából Isten nagyon sokszor csak egy mellékszereplő. Azt gondoljuk, hogy az a dolga, hogy végighallgassa, illetve az, ami a gondolataink közben igényként fellép, azokat teljesítse. És a kapcsolatnak ezzel vége is. De hát az ima ennél több, tehát ha találkozom az anyukámmal vagy a nagymamámmal, akkor nem más a történet, hanem az, hogy vele vagyok. A lényeg, hogy együtt vagyunk igazából. Mindegy is, hogy mi hangzik el. Annak a tapasztalata, hogy az időt együtt töltöttük, ez felülír mindent, és nem a szavak és a gondolatok az izgalmasak, hogy ki-mit mond egymásnak, hanem a jelenlét. És ezt az imában meg lehet élni.
Fontosak számunkra a szavak, Isten hozzánk szóló szava, hogy ki, mit mond rólunk, ezért mi is meggondoljuk mindazt, amit mi öntünk szavakba mások felé, Isten felé.
Bennem van egy olyan érzés, gondolat, ami valahogy belém került akár gyerekkorom óta. Hogy amikor az Istenhez odaállok, akkor ez valamiképpen megkövetel egy protokollt. És vannak olyan témák, amelyekről illik az Istennel beszélgetni, és vannak olyan témák, amikről nem illik. Vannak olyan szavak, gondolatok, amit oda lehet vinni, vagy amit nem lehet odavinni. És ez nem igaz. Nem igaz az, hogy meg kell szűrni. Ezt nagyon nehéz lehet Isten részéről elfogadni, hallgatni. Tehát, Ő odaadja az életét, meg magát ebbe a történetbe, én pedig megválogatom, hogy mit adok neki oda, vagy mit nem adok neki oda az életemből. De ha valaki belegondol, hogy egy emberi kapcsolatban, egy párkapcsolatban, egy házasságban, de bármiben, ami már ott tart, hogy mondjuk a férj megválogatja, hogy mit mondhat el a feleségének, meg fordítva is így van, akkor az nem a teljes szeretet. Istennél nincsenek tabuk, nincs ciki. Mit szégyelljek magamon Vele szemben. Ha valaki tudja, ha valaki érzékeli, hogy mi van velem, az Ő. Ezek után mit titkolózom előtte. És igen, ez a szabadság: leülni oda mellé, meg az a szabadság, hogy bármi van bennem, bármilyen vagyok, Ő elfogad. Igen, ez nagyon felszabadító.
Az elhangzottak alapján a belső ima akkor kizárólag egyéni, vagy lehet közösségi dimenziója is. Egyáltalán meg lehet másokkal együtt is élni?
A Prohászka közösségben már elkezdtük tavaly a rendszeres szentségimádást péntekenként a templomban, első pénteken pedig meghívtam a híveket egy kvázi vezetett szentségimádásra, amikor segítem magunkat ebben az imamódban gondolkodni. Haladunk, mert megjegyzem, ezt gyakorolni kell, ez egy új nyelv, ami nem úgy van, hogy leülök, aztán minden oké. A másik, hogy az imára ne akarjak megjegyzést tenni, hogy jó ima volt, vagy rossz ima volt, ne minősítsek, hanem álljak bele. Tehát meghívtam a híveket, és el is jöttek úgy 40-en 50-en, és egy kedves történet, hogy ült a padban két néni, – 90 éven felüliek, – hogy ők is meg akarnak tanulni az Istennel beszélgetni. Végtelen kedvesek voltak, és azt mondták: Tamás atya, ha most azt mondja, hogy nem kérhetünk semmit, nem adhatunk hálát semmiért, ne kérjünk semmiért bocsánatot Istentől, akkor mit mondjak Neki? Akkor azt válaszoltam, kedves nénik, ezeken kívül bármit! Bármit mondhatnak Istennek. És akkor átjöttek velem a kápolnába, és ezt gyakoroltuk. Elkezdtük aztán az interneten is, próbáltunk egy ilyen sorozatot indítani, ahol beszélek erről, de rögtön meg is jegyzem, hogy a beszéd nem helyettesíti az imádkozást. Nem beszélni kell az imáról, hanem imádkozni! Nagy kísértés nekünk papoknak, hogy annyit beszélünk az imáról, csak nem csináljuk. Lehet erről könyvet is írni, de az semmi. A valami ott kezdődik, amikor elkezdek imádkozni. A lényege ott kezdődik, amikor meggyújtottam a gyertyát, és letérdeltem és leborultam. Igen. És most azt tervezzük, amíg karantén van vagy lesz, addig internetes közvetítésben megy, így mindannyian együtt tudunk imádkozni. Ha véget érnek a járványügyi szabályozások, akkor a közvetítést abbahagyjuk, és a kápolnába hívjuk azokat az embereket, akik szeretnének belekóstolni ebbe a történetbe, ezt megpróbálni, és adott esetben új tapasztalatokhoz jutni.
Berta Kata
Videó Somogyi Tamás és Berta Kata
H | K | Sz | Cs | P | Sz | V |
1 | 2 | 3 | 4 | 5 | ||
6 | 7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 |
13 | 14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 |
20 | 21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 |
27 | 28 | 29 | 30 | 31 |
© Székesfehérvári Egyházmegye
Híreink | Média | Adattár | Gyűjteményeink | Történelmünk